Bencét régről ismerem. Régen mindig én beszéltem és ő hallgatott. Később külföldre költözött. Ott olyan okos lett, hogy amióta visszajött, inkább már csak ő beszél és én hallgatok. Itt lakik most köztünk, törpék között óriás. Current 93 koncerte vittem, hogy egy kicsit megint egymagasak legyünk.
Kapunyitás előtt húsz perccel a Magyar Zene Házánál már egészen a járdáig áll a sor. Soha nem állnánk be egy sorba, ezért inkább a ligetet élvezzük, a hosszú hónapok hősége utáni első enyhébb estét, a csendet. Bence a Fekete Zaj Fesztiválról és a Current 93-ről kezd kérdezgetni, én pedig az elégedettségtől kéjesen az ínyembe nyalok. Megint újra régen lesz. Én beszélek majd és ő hallgat. „Bence – kezdem –, én ma azért hoztalak ide, hogy zenetörténetet láss. Minket a szubkultúra mindig csak marginalizált, elvágtak minket a vagányságtól, mint sérv a zacskótól a le nem szállt herét. Ma este viszont olyan közel leszünk hozzá, hogy a lehelete az orrunk hegyére ül.” Nem érti. „A szubkultúrát – folytatom – ma este neofolknak hívják. Főleg olyan,
az okkultizmus, a népi motívumok és a gótikus esztétika felé vonzódó brit kísérleti alkotókat jelöl,
akik a nyolcvanas évek közepétől nagyjából a kétezres évek elejéig folyamatos fluktuációban, változó összetételű csoportosulásokat alkotva egy tágan körbehatárolható művészeti kollektívát képeztek. Ennek a főbb előadói a Nurse With Wound, Boyd Rice/NON, a Psychic TV, a Coil, a Throbbing Gristle, a Sol Invictus, a Death In June és természetesen a (magát a többiektől apokaliptikus folkként elkülönítő) Current 93. Ma este őket fogjuk megnézni.
A szcéna fő gyűjtőhelye egy ideig a World Serpent Distribution volt. A kora kétezres években bekövetkező, botrányokkal tarkított csődjéig ő felelt majdnem mindegyik felsorolt zenekar kiadásáért és/vagy terjesztéséért. A fő zenekarokhoz és személyekhez köthető különböző kollaborációk, mellék- és alprojektek egy nagyjából másfél-két évtizedes időszak alatt splitek, EP-k, albumok, koncertfelvételek, videó és képzőművészeti kiadványok elképesztő sokaságát adják ki.
A műfaj pár évtizeddel már túl van az aranykorán, de mint az általa annyiszor megénekelt Római Birodalom, bukásában is tündöklő.
Még csak most kezdek belejönni. „Te, aki nem ismered a különböző projektek (általában amúgy is ezoterikus álnevek mögé bújó) alkotóinak az interperszonális és szakmai hátterét, ha meghallgatnád csak a zenét magát, elsőre meglepőnek hatna a World Serpent-zenekarok egységes irányzatként való kezelése. De értened kell, Bence, hogy mennyire fontosak a filozófiai, vizuális esztétikai és tematikus egyezések, ezek az emberek egy ideig majdnem mind hasonló dolgokon pörögtek együtt, csak máshogyan voltak furák. Láthatod, hogy a neofolk egy kiterjedt és rendkívül enigmatikus műfaj. Outsider művészeti törekvések hatalmas, avantgárd motiváltságú öntőtégelye ez, amibe sok minden belefér: a népzene mellett az indusztriál, a martial ambient, további kísérleti és atmoszférikus-elektronikus zenék, de a post-punk, a goth és a drone is ugyanúgy, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek legtenyérbemászóbb terméke, a világzene.
A neofolk egyik előhangja talán a hatvanas évek grassroots folkja lehet, Bob Dylan, Dave Van Ronk, Townes Van Zandt az amerikai, Vashti Bunyan a brit, Donovan a skót, vagy Bulat Okudzsava a szovjet oldalról. Ezek az alkotók az addig javarészt konzervatív és idejétmúlt műfajként elgondolt folkzenét forradalmi lendülettel töltötték meg. A folkzene így az osztálytermek, múzeumok és idősotthonok területéről átlépett az ellenkultúra és a transzgresszió terrénumába” – magyarázom Bencének.
De a neofolk nem vezethető egyenesen vissza a hippikorszak folkzenéjére,
amit jól mutat, hogy mennyire markánsan elkülönül más olyan kortárs (de szintén kísérleti érdeklődésű) folkzenéktől, mint amit Devendra Banhart, Adrianne Lenker, Bon Iver vagy Matt Elliott játszik. Annak a szemléltetésére jó lehet ez az összehasonlítás, hogy a neofolk nem akar kíművelt és szép lenni a szó polgári értelmében. A műfaj (és elkerülhetetlenül a Current 93 is) az idő előrehaladásával egy ellágyuló tendenciát folytat. Míg sok társához hasonlóan egy rusztikusabb hangzás felől (indusztriális punk/post-punk) érkezett a folkhoz, mely megközelítés a zenéjén és vizuális esztétikájában is markánsan tetten érhető, hozzáállásában örökre transzgresszív és punk marad. Esztétikai élményét az általános diszharmóniában keresi, naivitása, tudatos zenei analfabétizmusa ezáltal nem idiotikus, hanem romantikus gesztus, ami őt igazán folk zenévé, „föld sójává” teszi.
Bence, ezen a ponton azt is meg kell veled osztanom, hogy ez a műfaj tele van edgelordokkal. A neofolk láthatóan könnyen átcsap völkischbe. Ez a műfaj nacionalista, néhol egyenesen szélsőjobboldali appropriációs kísérleteiben mutatható ki. A harmadik birodalmi és önkényuralmi jelképek, a katonai egyenruhák és az európai történelem spirituális (rúnák, judeo-keresztény okkultizmus) valamint kulturális (romantizált Római Birodalom, illetve nemzeti hagyományok) örökségének a szinkretista, posztmodern feldolgozásából ered. Készülj fel, hogy
a műfajt a kezdetektől fogva folytonos vádak, ellentmondások és botrányok övezik,
és az untig ismételt, kényelmetlen „náci-e a neofolk?” kérdésre csak sejtelmes és egyik irányába se meggyőző válaszokat adhatok neked. Nekem az esetek nagyjában úgy tetszik, mintha a jobboldali vonzódás inkább a black metal műfajához tenné hasonlatossá, ahol az önkényuralmi jelképeket tudatosan, appropriatív, sokkolási vagy kívülállókat elriasztó célzattal használó zenekarok kerülnek az azt komolyan gondoló alkotók mellé, sokszor nehezen szétbogozható hálózatokat alkotva.
A gyanú főleg a Death In June-ra irányul (joggal, hiszen totenkopf van a logóján), de az appropriációs projektből a megbotránkoztató elemeket azóta már lejjebb hangoló Current 93 is kivette a maga részét, olyan albumcímekkel, mint az 1988-as Swastikas for Noddy, vagy a Hitler as Kalki című dal a ‘92-es Thunder Perfect Mindról.
A kérdéskör azonban itt is jóval összetettebb.
Az utóbbi például épp Hitler kritikájaként is értelmezhető, és ahhoz, hogy pontos képet kapjunk, egy tételes, dalról dalra, illetve alanyi alapon előadóról előadóra haladó, közeli analízist kéne végigvezetni a teljes szcénáról. Amire nincs időd, Bence, de nekem sincs, pláne, hogy mindjárt a koncert is elkezdődik. De legyen az is megengedő körülmény, hogy az ilyen megfontoltságú tabudöntögetés a Current 93 diszkográfiájának utóbbi pár évtizedében már nem igazán számottevő kérdéskör.
Olyan hosszú ideje beszéltem már, hogy a kapuk rég kinyíltak, a sor lement, mi pedig nyílegyenesen a koncertterem irányába siettünk. A merch-asztalt körbeálló sűrű tömegen átverekedve megálltunk a nézőtér elején, de nem túl elöl. Ezen a ponton ismét belelendültem. „Amit én teljesen szubjektív alapon a neofolk aranykorának hívok, az a két már említett, központi személyiség, David Tibet és Douglas P. szoros együttműködésének nagyjából egy évtizedes időszaka a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek közepéig.
Ez idő alatt David Tibet a Death in June, Douglas P. pedig a Current 93 tagja,
a két zenekart effektíve egy alkotói kollaboráció két elkülönülő ágává téve. Ez a metafora az egész szcénára is alkalmazható lenne, vagyis, hogy mindegyik különprojekt egy-egy ága egy nagyobb, közös alkotói projektnek. Ennek az eredményei az olyan, a műfaj szempontjából megkerülhetetlen albumok, mint a Death in June-tól a But, What Ends When the Symbols Shatter? (1992) és Rose Clouds of Holocaust (1995). Illetve a Swastikas for Noddy (1988), a Thunder Perfect Mind (1992) vagy az Of Ruine or Some Blazing Starre (1995) a Current 93 ágán. (Hogy az egyszerűség érdekében csak ennek a két zenekarnak a műveit említsem.) A közösség és a műfaj szétesése a személyközi viszonyok megromlásának, illetve az időközben bekövetkezett tragikus haláleseteknek tudható be. Határozottan kijelenthető azonban, hogy az ex-World Serpent zenekarok közül a Current 93 maradt az egyik legaktívabb, stabil rendszerességgel megjelenő albumok, élő felvételek és intermediális projektek sorával.
De sok figyelemre méltó kortárs neofolk alkotót is érdemes említeni. Van amelyik a DIJ vonal hangzásának nosztalgikus és kevésbé újító rekreációjára épít. Mint például az azt egy kicsit kommerszebb irányba fejlesztő Rome vagy a King Dude. De bőven találni újító szellemű törekvéseket is, mint az Of the Wand & the Moon vagy a saját elmondása szerint posztapokaliptikus-pszichedelikus folkot játszó (és ezzel mégicsak a Current 93 folytatásának tekinthető) Ak’chamel.” Ezen a ponton már le is oltották a lámpákat, az utolsó mondataimat már folytott hangon hadarom Bence fülébe.
A Current 93 előzenekaraként Davide Pepe kezd,
elektronikus ambient szettjét egy lakótelep egyre absztraktabbá váló timelapse-felvétele kíséri. Csúcspontját egy összegyűrt műanyagpalackban találja, aminek remixelt, csontig hatoló hangja, illetve kivetített, majd manipulált felületei hatásos térélményt nyújtanak. Davide Pepéhez (aki nem mellesleg szintén a zenekar tagja) a szett végeztével a Rivers of Babylon által kísérve a Current 93 többi tagja is egyenként csatlakozik a színpadon, David Tibettel zárva a sort.
A koncert a nemrég Bencének még a legfontosabb időszakként leírt egyik album ikonikus dalával, a Maldoror Is Ded Ded Deddel nyit. A Lautréamont gróf Les Chants de Maldororjából ismert alteregója után elnevezett dal az egyik legrégebbi a zenekar repertoárjából. Első verziója 1983-ban, egy Mi-Mort című, a Nurse With Wounddal közösen megjelent split-kazettán hallható, Maldoror Est Mort címmel. Egy komolyabb, végiggondoltabban áthangszerelt verzió követi a Nature Unveiled (1984) albumon.
A monstrum zajépítmény egy tibeti mantrából építkezik egy atmoszférikus és indusztriális vonalon: 18 percnyi erőszak.
Ennek a változatnak nagyon dalszövege sincs, csupán három különböző verzióban kántált sor: „The moon went out; The sun went black; Maldoror is dead.” Ennek a verziónak a címe Ach Golgotha: Maldoror is Dead. A koncerten a legnagyobb karriert befutó, harmadik verzió hangzik el, ami a ‘92-es Thunder Perfect Mind stúdiófelvételei során születik. Komplett, összetett dalszöveggel és a projektre akkor már inkább jellemző neofolk hangzással, csak azért, hogy utána az album első kiadására végül ne kerüljön fel. De a felvétel ennek ellenére így is nagyon komoly karriert jár be, és a különböző változatairól való számvetéssel nagyon szemléletes képet kaphatunk a zenekar fejlődéstörténetéről. Aminek másik markáns jelölője David Tibet énekhangjának a változása. A zenekar korai felvételein az énekhang vagy felismerhetetlenségig torzított, vagy egy direkt embertelen, démonikus karaktert vesz fel. Ez később kiadványról kiadványra, az instrumentalitással egyenesen arányosan egyre lágyabbá válik.
Természetesen helytelen lenne kizárólagos elemzési szempontként megtenni, de alulbecsülni sem szabad a hatást, amit a két alkotó (Douglas P. és David Tibet) egymás művészeti teljesítményén hagyott. A nemrég szemléltetett graduális ellágyulás is Douglas P. megjelenésével korrelál. Az In Menstrual Night után nem sokkal, Douglas Pierce egyre dominánsabb jelenlétével a zenekar egy kontrasztos váltással 1987-ben megjelenteti az Imperium című albumot.
Az Imperium még mindig hordozza magán az azt megelőző projektek kísérleti jellegét.
Azonban a dominanciát átveszik az akusztikus hangszerek, illetve elkezd egyre markánsabban megjelenni David Tibet sajátos, kicsit gyermekien hangzó, magas, néhol egyenesen sértő hangú, nyávogáshoz hasonlatos énekhangja. Ez a sajátos hangszín a dalok egyre strukturáltabbá és dallamközpontúbbá válásával szintén egyre kifinomultabb és kimunkáltabb lesz. Az Earth Covers Earthön kezd el igazán bátorodni, hogy aztán a Thunder Perfect Mindon érje el nagyjából végső formáját. Ezt is mind el akarom még Bencének mondani, de a zenétől úgyse hallanánk egymást, és előadás közben egyébként sem illik beszélni. Különben is a Maldoror már rég véget ért, Tibeték pedig már a The Great, Bloody and Bruised Veil of The Worldnél tartanak a ‘94-es Of Ruine or Some Blazing Starre-ról.
A dalok láthatóan az itt felfestett strukturáltabbá válással még nem vesztették el kísérletező jellegüket. A szabadon kavargó zenei kavalkádban felfedezhető megannyi zenei elem a koncert során is látványos. Egy helytelenül használt zongora, mindenféle elektronikus motyó és kellék, legalább ötfajta fúvos hangszer, de a tradicionálisabb hangszerelések is komoly figyelmet kapnak. A gitár és a hegedű együtt lágy, jóllehet helyenként homogénné váló környezetként szolgál Tibet karakteres, mesélős énekhangjának.
A zenekar különböző korszakainak visszhangja az elhangzott dalokon is tetten érhető.
A setlist két fő pillére a ‘90-es évek és az utóbbi egy évtized. A legtöbb dal a zenekar már tárgyalt „aranykorából” származik, csak a Thunder Perfect Mindról öt dal hangzik el. (Maldoror Is Ded Ded Ded Ded; A Silence Song; Mary Waits in Silence; The Descent of Long Satan and Babylon; A Sadness Song.) De a kilencvenes évek klasszikusai mellett nem sokkal marad el az utóbbi években szintén nagy figyelmet kapó 2019-es The Light is Leaving Us All. (Bright Dead Star; A Thousand Witches; The Bench and the Fetch) Valamint a ‘22-es If a City Is Set Upon a Hill (If a City…; Clouds at Teatime) sem, mely albumok a széleskörű kritikusi vélemény szerint a zenekart új alkotói lendülettel töltötték meg.
Dicsérendő a zenekar színpadi jelenléte és állóképessége is. David Tibet korát meghazudtoló módon, macskaként tekereg a színpadon, festékfoltos szerelésében olyan benyomást kelt, mintha épp csak most lépett volna át festőműhelyéből a színpadra. A Davide Pepe szettjével kiegészülve több mint három órás állókoncert nemcsak a zenészek, de a nézők számára is embert próbáló. A koncert végére a közönség soraiban folytonos lesz a fluktuáció, sokan hátrább mennek leülni, majd megint visszajönnek, körülöttünk is folytonosan cserélődnek a nézők.
A már így is lenyűgöző setlistet három ráadással zárják.
Elhangzik a klasszikus Oh Coal Black Smith, várhatóan, hiszen a zenekar hosszú évtizedek óta mindig ezt játssza ráadásként. Majd az A Sadness Song és végezetül egy feldolgozás: a Chitty Chitty Bang Bangből ismert Hushabye Mountain.
Bence és én az élménytől kótyagosan baktatunk a kijárat felé. A hazaúton már nem nagyon szólunk egymáshoz. Úgy érezzük magunkat, mint akik az egész napot vízben töltötték. Amikor hazaérek, gyorsan ledobom a cipőm, és az ajtófélfához állok, hogy ceruzával megjelöljem a magasságom. Másnap reggelre egy fejjel alacsonyabban kelek.
Current 93, Magyar Zene Háza, Budapest, 2026. szeptember 5.
Fotók: Bands Through The Lens
